A felkelő nap sugarai halvány narancsszínbe öltöztették a debreceni külvárosi utcát, amikor a férfi kilépett a rozsdaszínű ajtón. Alex egy takaros sorház negyedik lakását bérelte lassan már öt éve. Ahogy végighaladt a szűk kertrész kövekkel kirakott útján, elégedetten legeltette a szemét a vöröslő rózsabokrokon. Mióta a feleségét elvitte a rák, kizárólag a kertészkedésben és a munkájában lelte örömét. Éppen az utóbbi miatt indult el ebben a korai órában, amikor még az emberek többsége az igazak álmát aludta. Kivéve Zsebest – mosolygott magában Alex, amikor meghallotta egy nyikorgó tákolmány közeledését. A kapuhoz érve már látta is a hang forrását, egy hatvan év körüli férfit. Mindenféle holmival telepakolt bevásárlókocsiját komótosan tolta maga előtt. Viseltes ballonkabátját egy tucat csecsebecsékkel teletömött zseb díszítette.
– Jó reggelt, Zsebes! Mintha csak ráérzett volna, hogy ma hamarabb kezdek – szólította meg a furcsa szerzetet. – Mit hozott nekem?
– Jó reggelt, uram! A könyvet, amit keres, még nem sikerült beszereznem. Ma csak újságot adhatok – sajnálkozott az öreg.
– Semmi gond. Az újságjaiban is mindig találok valami érdekeset. A könyv pedig ráér – igyekezett megnyugtatni.
Zsebesnek volt egy kedves szokása. Az éppen aktuális hírlap Alexnek szánt példányában, minden oldalon bekarikázott egy betűt, melyek összeolvasva egy biztató szót vagy mondatot adtak ki. Ezzel azóta bíbelődött, hogy tudomást szerzett a fiatal férfi feleségének haláláról. Viszonzásul Alex mindig nagyobb borravalót adott. Tavaly még egy vád alól is tisztázta Zsebes testvérét.
– Na, és elkapta már a gyilkost? – kíváncsiskodott a körzet különös beszerzője.
– Már éppen itt lenne az ideje, nem igaz? – vette át gondterhelten az újságot, miközben az elmúlt három év sikertelen hajszájára gondolt. Ez alatt hat fiatal lány vesztette életét egy olyan gyilkos keze által, aki nem ismert kegyelmet. Megerőszakolta, majd hidegvérrel elvéreztette az áldozatait. Bizarr szokása volt, hogy a vérükkel a mellkasukra rajzolt hangjegyeket. Szakértők szerint a hangjegyeket Beethoven egyes műveiből kölcsönözte. Utóbbiról a nyilvánosságot nem tájékoztatták, nehogy még jobban felkorbácsolják az így is feszült hangulatot.
– Talán hamarosan szerencsém lesz – nézett az órájára türelmetlenül. – Ne haragudjon, Zsebes, de most sietnem kell, vár rám egy találkozó.
– Viszontlátásra, uram! – kiáltott Zsebes az elsiető férfi után.
Mivel a találkozó helyszíneként a névtelen bejelentő a közeli parkot jelölte meg, ezért Alex gyalogosan kelt át az utcán. Végül időben odaért a hatalmas tölgyfák árnyékában rejtőző kis padhoz, de az még magányosan állt. A fiatal nyomozó kényelmesen elhelyezkedett a padon, magában pedig szorgalmasan memorizálta az informátor által megadott furcsa mondatokat. Mikor megunta az ismétlést, elővette a Zsebestől kapott újságot. Kíváncsian bogarászta ki az aktuálisan elrejtett üzenetet. A kitartásnak akkor van értelme, ha jó az irány.[1] Összehúzott szemöldökkel ízlelgette a mondatot, amikor egy alacsony férfi megzavarta a gondolataiban való elmélyedést.
– Most jövök a sarki hentestől, az áru megromlott – tért rögtön a lényegre az idegen.
– Arra az emberre manapság amúgy is rájár a rúd – hangzott Alex betanult válasza. Közben igyekezett alaposan szemrevételezni beszélgető partnerét, hátha később fontos lehet egy apró részlet. Az ismeretlen foltos kalapot, kerek napszemüveget és méretes kabátot viselt. Igyekezett álca mögé bújni, de Alex meg mert volna rá esküdni, hogy valahonnan ismerős neki a fickó.
– Az nem kifejezés. A fia vállalkozása most ment tönkre – dörmögte az orra alá a férfi.
– A Buborék felesége az meg lelépett a kábeltévés fickóval – zárta a szokatlan eszmecserét Alex.
– Rendben vagyunk – nyújtott át egy papír fecnit az óvatos informátor. Alex mohó kíváncsisággal olvasta el a hanyagul rávetett betűket. Müller Emil, Kígyó utca 18. Egy név és egy cím. Pontosan erre volt szüksége, hogy végre becserkéssze az olyan régóta üldözött vadat. Ezen az új nyomon elindulhat.
– Köszönöm. Egyébként mit jelent, hogy Bubo…? – nézett fel a papírból Alex, de a férfinak már csak a hűlt helyét találta. Nem baj, amiért jött, azt megkapta. Az informátor előre közölte, hogy további kérdéseket nem tehet fel. Végre esélyt kapott, hogy lezárhassa az ügyet.
Egy évvel később Alex hazafelé tartott az ítélethirdetésről. Müller Emil egy életre rács mögé került. Az első rajtaütéskor megtalálták a kertjében az összes gyilkos fegyvert, amit valaha használt. Eleinte a bíró, az „egy bizonyíték, nem bizonyíték”- elvre hivatkozva húzta az időt, míg nem felbukkant egy szemtanú. Egy nő, aki megmenekült a támadása elől. A tárgyalás után a nyomozó meg akarta köszönni neki, hogy jelentkezett, de elvesztette szem elől és többé nem talált rá. A tárgyi bizonyítékok és a szemtanú vallomása már elegendő volt a bírónak, így beismerő vallomás nélkül is meghozta az ítéletet.
Alex könnyű léptekkel haladt az úton. Úgy érezte, hogy a teher, amit eddig cipelt, lassan köddé válik. Már éppen befordult a saját utcájába, amikor megszólították.
– Jó napot, uram! Búcsúzni jöttem – közeledett felé Zsebes.
– Csak nem tovább áll? Hiszen oly régóta velünk van már – csodálkozott a fiatalember.
– Három éve. De tudja, hogy megy ez. Új helyek, új kihívások… Jut eszembe, ezt önnek szereztem – nyújtott át egy vékony könyvet Alexnek. Rachel Field, Az élet újra szép. Ez volt a felesége legkedvesebb olvasmánya. Nem lehetett kapni már sehol, így Zsebest bízta meg a felkutatásával.
– Köszönöm, mennyivel tartozom? – kérdezte a nyomozó meghatottan.
– Ugyan. Tekintse búcsúajándéknak – azzal már fordult is, hogy nyakába vegye a világot.
Alex minden jót kívánt a vándormadárnak és hálás tekintettel nézett távolodó alakja után. Kíváncsian lapozott bele a könyvbe. Meglepetten fedezte fel, hogy Zsebes egy utolsó üzenetet is hagyott neki. Sietve összerakta a betűket. B-A-K-L-Ö-V-É-S. Zavarodottan próbált rájönni mire utalhat ez az egyetlen szó, amikor meghallotta az idős férfi távolba vesző dúdolását. Für Elise.
[1] Szabó Péter
Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.