Alexander B. Hackman: Az utolsó huszonhét/Hívójele: “Granit”

  • reklám –

Két évvel az első rész olvasása után kicsit mély vízbe dobtam magam azzal, hogy az első kötet újraolvasása nélkül kezdtem bele a folytatásba, de igazából magamat is meglepve pár fejezet után sikerült felvenni a tempót és minden szereplőt a helyére tenni. Pedig Az utolsó huszonhét nem kevés karaktert mozgat, a háttérben meghúzódó szálak pedig olyan szövevényesek, hogy nem kis odafigyelés kell a kibogozásukhoz. 

A világméretű katasztrófa bekövetkezéséig már csak 14 nap van hátra, ennyi idejük van szereplőinknek biztosítani a saját túlélésüket, gondoskodni a nemzet aranyáról, no meg kideríteni ki áll az egész esemény mögött.

A 4-5 oldalas rövid fejezetek nagyon passzolnak a cselekmény dinamikájához, csak kapkodtam a fejem, hogy milyen gyorsan pörögnek az események. Időnként hajlamos voltam elfelejteni, hogy egy posztapokaliptikus történetet olvasok, annyira belevesztem a “rejtői” humorba. Nem egyszer könnyesre nevettem magam, ezért is feledkeztem meg arról, hogy bizony a szereplők nem sérthetetlenek, és tétje van a dolgoknak. Így az örömkönnyeket néha felváltotta a keserűbb. Szívszorító jelenetben nem volt hiány. Azért az nem semmi, amikor sok szálon fut a cselekmény, és mindegyik olyan hatalmas cliffhangerrel zárul, hogy az ember csak pislog utána. 

Azt is élveztem, hogy volt olyan szál a történetben, ami még nem állt össze, nem lehet tudni, hogy hogyon fog kapcsolódni az egészhez, de érzem, hogy nagyot fog szólni. 

Én azokat a történeteket szeretem a legjobban, amik sokáig az emberrel maradnak, és lehet gyártani az elméleteket a végkifejlet tekintetében. 

Nagyon tudom ajánlani, ha oda vagytok az igazán kacagtató humorért és ha szeretitek a túlélős, feszült hangulatú, akciódús történeteket.

Nagyon várom a befejezést! 

Köszönöm szépen a lehetőséget, hogy elolvashattam! 🥰

Comments are closed, but trackbacks and pingbacks are open.